Általános iskolás koromban elkezdtem spanyolul tanulni, mert érdekelt, de hamar kikoptam belőle, mert nehéznek találtam az órákat. Gimnáziumban németet tanultam (szerettem, de már egy szóra nem emlékszem), és franciát (megbuktam belőle). A rendszerváltás előtti utolsó években még részese voltam a kötelező oroszóráknak is, és bár csak két évig kellett tanulnom, az órák annyira borzasztóak voltak, hogy az évzáró után rituálisan elégettem a tankönyvet. A nyelvtanulás a legkevésbé sem vonzott.
Ugyanakkor ezekben az években kezdtem el angol nyelvű számokat hallgatni nagy mennyiségben. Néha, ha nagyon elkapott a kíváncsiság, megnéztem egy-két szót a szótárban (amelyek alapján gyakran tökéletesen félreértettem az egész dolgot), de többnyire teljesen jól elvoltam azzal, hogy csak énekelgettem - részben halandzsául - anélkül hogy igazán értettem volna a szöveget. Néhány szó így is megragadt azért. Aztán egy napon megláttam a kedvenc könyvemet eredeti angol kiadásban, és nem tudtam ellenállni a kísértésnek hogy megvegyem. És mivel magyarul már rongyosra olvastam, így az angol változatot kézbevéve simán követni tudtam a történetet, a számottevő nyelvi hiányosságok ellenére is. Ez végül annyira jó mókának bizonyult, hogy elkezdtem egyszerű könyveket olvasni angolul, ami gyakran csak sokadik nekifutásra sikerült. Eszembe sem jutott, hogy ezt az egészet tanulásnak fogjam fel. Hagyományos értelemben vett nyelvórákra csak nagyjából fél évig jártam, hogy felkészüljek a diplomához szükséges nyelvvizsgára. A vizsgán könnyedén átmentem.
Évekkel később, Tajvanon találkoztam először anyanyelvi angol beszélőkkel. Összebarátkoztm néhány zenésszel, és gyakran velük tartottam a folyóparti törzshelyükre próbálni. Csak ültem ott, hallgattam a zenét, és a beszélgetést, és néha velük énekeltem. Eleinte borzasztó keveset értettem abból amit mondtak, gyorsan beszéltek, mindenféle szlenget használtak, és sem a vicceket, sem az utalásokat nem tudtam követni. Úgyhogy csak csöndben üldögéltem ott, hetekig, hónapokig, mielőtt igazán tudtunk volna beszélgetni. De egyszer csak elkezdtem beszélni velük, és lassacskán a rengeteg mondat a számtalanszor meghallgatott dalokból elkezdett összeállni a fejemben, mint nyelvtani érzék. Vicces módon a nyelvtudásom az anyaynelvű beszélőkére hasonlított annyiban, hogy "éreztem", hogy egy mondat helyes-e vagy sem, bár meg nem tudtam volna mondani miért nem helyes, vagy hogyan lehetne kijavítani. És a szavak valahogy megtalálták a helyüket a mondataimban, így míg egyes szavakon gondolkodnom kellett, a szórenden szinte soha. Ha valamit rosszul mondtam, rögtön éreztem, hogy ez így nem volt jó, akkor is, ha nem tudtam, hogyan lett volna jobb.
Most gyakran elfelejtem hogy az angol nem az anyanyelvem (az akcentusom miatt azért mindig akad, aki emlékeztet). Ugyanolyan gyorsan olvasok angolul mint magyarul, hivatalos levelezést tudok bonyolítani, és megértem a finomabb humort is, sőt néha sikerül kreálnom is. Angolul beszélek otthon és a munkahelyemen is - az első idegen nyelvemet használom, hogy tanítsam a másodikat.
Amit ebből leszűrtem, az az hogy a hagyományos nyelvtanítás nem feltétlenül a leghatékonyabb, és csak a tanulók kis részénél vezet valódi nyelvtudáshoz. Hasznosabbnak tűnik az agynak arra a természetes képességére építeni, hogy az összrakja a nyelvi kirakós darabjait a nyelvtani szabályok magyarázása nélkül is. Az agyunk erre van beprogramozva, csak annyit kell tennünk, hogy ellátjuk megfelelő mennyiségű és minőségű anyaggal - és ez a Comprehensive Input módszer lényege - és ha ezt biztosítjuk, akkor a tanulás gyakorlatilag magától "megtörténik" természetes módon, erőfeszítés nélkül.
Ugyanakkor ezekben az években kezdtem el angol nyelvű számokat hallgatni nagy mennyiségben. Néha, ha nagyon elkapott a kíváncsiság, megnéztem egy-két szót a szótárban (amelyek alapján gyakran tökéletesen félreértettem az egész dolgot), de többnyire teljesen jól elvoltam azzal, hogy csak énekelgettem - részben halandzsául - anélkül hogy igazán értettem volna a szöveget. Néhány szó így is megragadt azért. Aztán egy napon megláttam a kedvenc könyvemet eredeti angol kiadásban, és nem tudtam ellenállni a kísértésnek hogy megvegyem. És mivel magyarul már rongyosra olvastam, így az angol változatot kézbevéve simán követni tudtam a történetet, a számottevő nyelvi hiányosságok ellenére is. Ez végül annyira jó mókának bizonyult, hogy elkezdtem egyszerű könyveket olvasni angolul, ami gyakran csak sokadik nekifutásra sikerült. Eszembe sem jutott, hogy ezt az egészet tanulásnak fogjam fel. Hagyományos értelemben vett nyelvórákra csak nagyjából fél évig jártam, hogy felkészüljek a diplomához szükséges nyelvvizsgára. A vizsgán könnyedén átmentem.
Évekkel később, Tajvanon találkoztam először anyanyelvi angol beszélőkkel. Összebarátkoztm néhány zenésszel, és gyakran velük tartottam a folyóparti törzshelyükre próbálni. Csak ültem ott, hallgattam a zenét, és a beszélgetést, és néha velük énekeltem. Eleinte borzasztó keveset értettem abból amit mondtak, gyorsan beszéltek, mindenféle szlenget használtak, és sem a vicceket, sem az utalásokat nem tudtam követni. Úgyhogy csak csöndben üldögéltem ott, hetekig, hónapokig, mielőtt igazán tudtunk volna beszélgetni. De egyszer csak elkezdtem beszélni velük, és lassacskán a rengeteg mondat a számtalanszor meghallgatott dalokból elkezdett összeállni a fejemben, mint nyelvtani érzék. Vicces módon a nyelvtudásom az anyaynelvű beszélőkére hasonlított annyiban, hogy "éreztem", hogy egy mondat helyes-e vagy sem, bár meg nem tudtam volna mondani miért nem helyes, vagy hogyan lehetne kijavítani. És a szavak valahogy megtalálták a helyüket a mondataimban, így míg egyes szavakon gondolkodnom kellett, a szórenden szinte soha. Ha valamit rosszul mondtam, rögtön éreztem, hogy ez így nem volt jó, akkor is, ha nem tudtam, hogyan lett volna jobb.
Most gyakran elfelejtem hogy az angol nem az anyanyelvem (az akcentusom miatt azért mindig akad, aki emlékeztet). Ugyanolyan gyorsan olvasok angolul mint magyarul, hivatalos levelezést tudok bonyolítani, és megértem a finomabb humort is, sőt néha sikerül kreálnom is. Angolul beszélek otthon és a munkahelyemen is - az első idegen nyelvemet használom, hogy tanítsam a másodikat.
Amit ebből leszűrtem, az az hogy a hagyományos nyelvtanítás nem feltétlenül a leghatékonyabb, és csak a tanulók kis részénél vezet valódi nyelvtudáshoz. Hasznosabbnak tűnik az agynak arra a természetes képességére építeni, hogy az összrakja a nyelvi kirakós darabjait a nyelvtani szabályok magyarázása nélkül is. Az agyunk erre van beprogramozva, csak annyit kell tennünk, hogy ellátjuk megfelelő mennyiségű és minőségű anyaggal - és ez a Comprehensive Input módszer lényege - és ha ezt biztosítjuk, akkor a tanulás gyakorlatilag magától "megtörténik" természetes módon, erőfeszítés nélkül.
RSS Feed