A kínaiakkal kapcsolatos sztereotípiák egyike az udvariasság. Ám ha valaki ismeri a társadalom működését, akkor tudja, hogy az udvariasság csak bizonyos esetekben fontos számukra. Máskor viszont akár kifejezetten udvariatlannak is tűnhetnek nyugati szemmel, ám a dolog nem ennyire egyszerű. A külföldiek gyakran nem értik az udvariasság-udvariatlanság kérdését, ezért most vessünk egy pillantást erre a témára.
Ha olvastad a Geography of thought című könyvet, akkor már ismerős a család, illetve közösség fontossága a kínai társadalomban. Ez az erős összetartozás, és Kína elképesztő számú népessége eredményeként jött létre a „bennfentesek”, vagyis a belső körhöz, családhoz tartozó emberek, és a „külsők”, vagyis mindenki más közötti éles megkülönböztetés.
A szociális támogató rendszer hiánya, illetve időnként bármiféle szervezett társadalmi védelem hiánya még jobban megerősítette a csoporttagok, családtagok egymásra utaltságának érzését, megtanítva őket arra, hogy kizárólag magukra támaszkodhatnak. Ez elősegítette a csoportok elszigetelődését, minek következtében csak a csoporton belüli történések, emberek fontosak, a „külső” világ pedig másvalaki problémája. Ez az egyik oka annak, amiért a külföldiek szemében a kínaiak időnként „érzéketlenek” másokkal szemben.
Ha olvastad a Geography of thought című könyvet, akkor már ismerős a család, illetve közösség fontossága a kínai társadalomban. Ez az erős összetartozás, és Kína elképesztő számú népessége eredményeként jött létre a „bennfentesek”, vagyis a belső körhöz, családhoz tartozó emberek, és a „külsők”, vagyis mindenki más közötti éles megkülönböztetés.
A szociális támogató rendszer hiánya, illetve időnként bármiféle szervezett társadalmi védelem hiánya még jobban megerősítette a csoporttagok, családtagok egymásra utaltságának érzését, megtanítva őket arra, hogy kizárólag magukra támaszkodhatnak. Ez elősegítette a csoportok elszigetelődését, minek következtében csak a csoporton belüli történések, emberek fontosak, a „külső” világ pedig másvalaki problémája. Ez az egyik oka annak, amiért a külföldiek szemében a kínaiak időnként „érzéketlenek” másokkal szemben.
Szóval van a belső kör meg a külvilág, De hogy jön ide az udvariasság?
Az udvariasság célja a tisztelet kifejezése, és hogy hangsúlyozza a másik fél (vélt vagy valós) magasabb státuszát a saját, alacsonyabb státusz ellenében. A klasszikus kínai udvarias beszédmód tele van ön-kicsinyítő kifejezésekkel, amelyek nem csak a személyre, hanem minden, hozzá tartozó dologra is vonatkozik („az én értéktelen házam”, „A semmire sem jó fiam”, stb) és a másik felet és az ő „belső körét” felmagasztaló fordulatokkal („az ön nemes háza”, „az ön tehetséges fia” stb). Az ilyen udvarias beszédmód megkívánja, hogy a beszélő minden, saját magához tartozó dologról lekicsinylő módon beszéljen. Külföldiek számára néha meglepő, amikor valakitől azt hallják, hogy a családjáról úgy beszél, mint lusta semmirekellők csoportja. Ezt azonban nem kell komolyan venni, ez csupán az udvariasság része.
Mivel az udvariasság ebben a megközelítésben az egyenlőtlenség és a társadalmi távolság hangsúlyozását jelenti, ezért használata nemcsak fölösleges, hanem akár kifejezetten nem helyénvaló a „belső” körben, legfőképpen a családon belül. A szorosabb kapcsolatokban kevesebb keresnivalója van az udvariasságnak. A külföldiek számára gyakran kifordított logikának tűnik, de az udvariasság hiánya ilyenkor valójában a kapcsolat erősségét jelzi. A kínai családon belül ritkán hangzik el a „kérlek” és a „köszönöm”. Sőt, aki közel álló, azt akár komolyan meg is bánthatjuk az udvariassággal, mert a távolságtartás jeleként értelmezhetik, aminek üzenete „kívülálló vagy, nem tartozol a belső körömhöz”.
Ezért amikor udvariasak veled, emlékezz a távolságra, amit ez a viselkedés jelez. Valójában minél nagyobb az udvariasság, annál inkább kívülállónak tekintenek. Az udvariasság nem barátságosság, hanem egy személytelen „kötelesség” aminek szükségét érzik. Nyugati fejjel gondolkodva könnyen eshetünk abba a csapdába, hogy összetévesztjük az udvariasságot a valódi személyes érzésekkel, aminek legtöbbször félreértés és csalódottság a vége.
Az udvariasság célja a tisztelet kifejezése, és hogy hangsúlyozza a másik fél (vélt vagy valós) magasabb státuszát a saját, alacsonyabb státusz ellenében. A klasszikus kínai udvarias beszédmód tele van ön-kicsinyítő kifejezésekkel, amelyek nem csak a személyre, hanem minden, hozzá tartozó dologra is vonatkozik („az én értéktelen házam”, „A semmire sem jó fiam”, stb) és a másik felet és az ő „belső körét” felmagasztaló fordulatokkal („az ön nemes háza”, „az ön tehetséges fia” stb). Az ilyen udvarias beszédmód megkívánja, hogy a beszélő minden, saját magához tartozó dologról lekicsinylő módon beszéljen. Külföldiek számára néha meglepő, amikor valakitől azt hallják, hogy a családjáról úgy beszél, mint lusta semmirekellők csoportja. Ezt azonban nem kell komolyan venni, ez csupán az udvariasság része.
Mivel az udvariasság ebben a megközelítésben az egyenlőtlenség és a társadalmi távolság hangsúlyozását jelenti, ezért használata nemcsak fölösleges, hanem akár kifejezetten nem helyénvaló a „belső” körben, legfőképpen a családon belül. A szorosabb kapcsolatokban kevesebb keresnivalója van az udvariasságnak. A külföldiek számára gyakran kifordított logikának tűnik, de az udvariasság hiánya ilyenkor valójában a kapcsolat erősségét jelzi. A kínai családon belül ritkán hangzik el a „kérlek” és a „köszönöm”. Sőt, aki közel álló, azt akár komolyan meg is bánthatjuk az udvariassággal, mert a távolságtartás jeleként értelmezhetik, aminek üzenete „kívülálló vagy, nem tartozol a belső körömhöz”.
Ezért amikor udvariasak veled, emlékezz a távolságra, amit ez a viselkedés jelez. Valójában minél nagyobb az udvariasság, annál inkább kívülállónak tekintenek. Az udvariasság nem barátságosság, hanem egy személytelen „kötelesség” aminek szükségét érzik. Nyugati fejjel gondolkodva könnyen eshetünk abba a csapdába, hogy összetévesztjük az udvariasságot a valódi személyes érzésekkel, aminek legtöbbször félreértés és csalódottság a vége.
RSS Feed