A kínaiakkal kapcsolatos sztereotípiák egyike az udvariasság. Ám ha valaki ismeri a társadalom működését, akkor tudja, hogy az udvariasság csak bizonyos esetekben fontos számukra. Máskor viszont akár kifejezetten udvariatlannak is tűnhetnek nyugati szemmel, ám a dolog nem ennyire egyszerű. A külföldiek gyakran nem értik az udvariasság-udvariatlanság kérdését, ezért most vessünk egy pillantást erre a témára.

Ha olvastad a Geography of thought című könyvet, akkor már ismerős a család, illetve közösség fontossága a kínai társadalomban. Ez az erős összetartozás, és Kína elképesztő számú népessége eredményeként jött létre a „bennfentesek”, vagyis a belső körhöz, családhoz tartozó emberek, és a „külsők”, vagyis mindenki más közötti éles megkülönböztetés.

A szociális támogató rendszer hiánya, illetve időnként bármiféle szervezett társadalmi védelem hiánya még jobban megerősítette a csoporttagok, családtagok egymásra utaltságának érzését, megtanítva őket arra, hogy kizárólag magukra támaszkodhatnak. Ez elősegítette a csoportok elszigetelődését, minek következtében csak a csoporton belüli történések, emberek fontosak, a „külső” világ pedig másvalaki problémája. Ez az egyik oka annak, amiért a külföldiek szemében a kínaiak időnként „érzéketlenek” másokkal szemben.

Szóval van a belső kör meg a külvilág, De hogy jön ide az udvariasság?

Az udvariasság célja a tisztelet kifejezése, és hogy hangsúlyozza a másik fél (vélt vagy valós) magasabb státuszát a saját, alacsonyabb státusz ellenében. A klasszikus kínai udvarias beszédmód tele van ön-kicsinyítő kifejezésekkel, amelyek nem csak a személyre, hanem minden, hozzá tartozó dologra is vonatkozik („az én értéktelen házam”, „A semmire sem jó fiam”, stb) és a másik felet és az ő „belső körét” felmagasztaló fordulatokkal („az ön nemes háza”, „az ön tehetséges fia” stb). Az ilyen udvarias beszédmód megkívánja, hogy a beszélő minden, saját magához tartozó dologról lekicsinylő módon beszéljen. Külföldiek számára néha meglepő, amikor valakitől azt hallják, hogy a családjáról úgy beszél, mint lusta semmirekellők csoportja. Ezt azonban nem kell komolyan venni, ez csupán az udvariasság része.

Mivel az udvariasság ebben a megközelítésben az egyenlőtlenség és a társadalmi távolság hangsúlyozását jelenti, ezért használata nemcsak fölösleges, hanem akár kifejezetten nem helyénvaló a „belső” körben, legfőképpen a családon belül. A szorosabb kapcsolatokban kevesebb keresnivalója van az udvariasságnak. A külföldiek számára gyakran kifordított logikának tűnik, de az udvariasság hiánya ilyenkor valójában a kapcsolat erősségét jelzi. A kínai családon belül ritkán hangzik el a „kérlek” és a „köszönöm”. Sőt, aki közel álló, azt akár komolyan meg is bánthatjuk az udvariassággal, mert a távolságtartás jeleként értelmezhetik, aminek üzenete „kívülálló vagy, nem tartozol a belső körömhöz”.

Ezért amikor udvariasak veled, emlékezz a távolságra, amit ez a viselkedés jelez. Valójában minél nagyobb az udvariasság, annál inkább kívülállónak tekintenek. Az udvariasság nem barátságosság, hanem egy személytelen „kötelesség” aminek szükségét érzik. Nyugati fejjel gondolkodva könnyen eshetünk abba a csapdába, hogy összetévesztjük az udvariasságot a valódi személyes érzésekkel, aminek legtöbbször félreértés és csalódottság a vége.

Az eredeti cikk itt érhető el.

Mivel késve küldtem el a fordítást, ezért nem tudom, mikor fog a honlapon megjelenni, a biztonság kedvéért bemásolom ide is:

Minden év júniusában álmodom a gaokao-val, van amikor azt hogy elfelejtem vinni a vizsgaengedélyemet, van amikor azt hogy nincs nálam toll,  nagyon kétségbe vagyok esve, egyre csak sírok, aztán felébredek.  Régi osztálytársakkal beszélgetve rájöttem, hogy nem én vagyok az egyetlen aki a gaokao-ról álmodik. Számunkra a gaokao az ifjúkori emlékek kitörölhetetlen része.

Amerikába érkezésem óta egy privát lánygimnáziumban tanítok kínait, ahol sok diák készül egyetemre jelentkezni, és időnként megérdezik, hogy a kínai iskolások hogyan juthatnak be az egyetemekre, milyen anyagokból kell felkészülniük. Egyszer egy különórát is tartottam ahol a gaokao-ról beszéltünk.

Kínában az általános iskola többnyire öt vagy hat év, a középiskola pedig három év alsó- és három év felső-középiskolából áll. A gaokao többnyire a felső középiskola harmadik évének júniusában van, évente csak egyetlen alkalommal. Ha valaki lemarad vagy megbukik, akkor csak a következő év júniusában próbálhatja újra. Ezért a vizsgázó középiskolások csak „fekete június”-nak hívják ezt az időszakot.

Amerikával ellentétben Kínában az egyetemi jelentkezéshez nem kell ajánlólevél vagy jelentkezési lap. Leginkább csak a gaokao eredményekre van szükség.  Emiatt a nyomás miatt az sok iskolában a tanárok a felső középiskola első két évében leadják a gaokao teljes anyagát. A harmadik évben aztán csoportokra osztva gyakorolnak, próbavizsgákat csinálnak.

Mivel a verseny rendkívül éles, sok tanuló az iskolai órai munkán kívül még különórákra is jár. Egy film is bemutatja a a gaokao-s diákok és tanárok életkörülményeit, akit érdekel, megkeresheti, a címe „Qingchunpai”, a Youtube-on megtalálható.

Ha valakinek van különleges tehetsége, például a szépművészetek, zene, tánc, hangszerek vagy sport terén, ők egy kicsit könnyebben vehetik a dolgot, mert az egyetemek gaokao-követelménye az ő esetükben valamivel alacsonyabb.

Az utóbbi két évben a gaokao megváltozott, néhány egyetem ugyanis összefogott, és előre elkezdtek tanulókat keresni, interjúztatni, stb. Néhány kiemelkedő tanuló számára járható ez az út, nekik többnyire az iskolavezető ajánlólevelére is szükség van.

Kínában ha pekingi lakos vagy, akkor a Peking Egyetemre vagy a Qinghua egyetemre kicsit könnyebben bejuthatsz, mint a máshol lakók. Mivel a pekingi egyetemekre jelentkező pekingiek száma nagyobb, ezért az ilyen {máshonnan érkező diákok} felvételi aránya még kisebb. Ezért az ugyanarra az egyetemre más-más tartományból jelentkező diákok számára a bejutás nehézsége nem egyforma.

Sokan éppen ezért mennek Pekingbe, Shanghaiba, hasonló helyekre dolgozni, lakást venni, hogy megkapják a helyi hukou-t [hivatalos lakcím regisztráció] hogy a gyerekeik később jobb oktatásban részesülhessenek.

Ebből a szempontból a gaokao-ban előfordul egyenlőtlenség. Mégis nagyon sok ember számára a gaokao meglehetősen fair, ha valaki jól vizsgázik, akkor a családi háttértől függetlenül esélye lehet bejutni Kína legrangosabb egyetemeire.

Eddig a fordítás. 
A Gaokao 高考(gāokǎo) egy rövidítés, a teljes neve 普通高等學校招生全國統一考試, vagyis "általános felsőoktatási országos egyesített vizsga" vagy valami ilyesmi, nem tudok róla hogy lenne hivatalos neve magyarul.
A gaokao egyetlen vizsgával meghatározhatja valakinek a teljes további életét, ezért borzasztóan fontos. Nem csak a diákok élete forog évekig ekörül, hanem a hozzátartozók, tanárok számára is meghatározó. Minden évben a vizsga közeledtével megszaporodik a hírek száma amiben axtrém keményen készülő diákokról számolnak be (például a híres eset 2012-ből, amikor a tanteremben infúzióra kötött diákok képe bejárta az internetet, cikk itt), a vizsga után pedig csillogó sikersztorik és családi drámák olvashatók, mint például az a diák aki a családjától távol készült a gaokao-ra, és aki elől hetekig eltitkolták a nagymamája halálhírét, nehogy ez megzavarja a felkészülésben.


A kínai oktatási rendszer, talán a klasszikus császári vizsgák nyomán járva, vizsgák rendszerére épül. Az utóbbi időben egyre több kritika éri ezt a rugalmatlan, személytelen rendszert, ahol a diákok gyakorlatilag a vizsgázás tudományát sajátatják el és gyakorolják, ami rengeteg magolást és vizsgázási stratégiát jelent, azonban az értelmezés, önálló kritikus gondolkodás képessége teljesen háttérbe szorul. Így a gaokao-ra való készülés nagyrésze is gépies biflázás, ahol az anyag megértése, való életben való alkalmazása lényegtelen, az egyetlen cél a vizsgalap helyes kitöltése. Nem csoda ha ez a fajta stressz a vizsga fontosságával együtt hatalmas terhet ró a tanulókra.


Ahogy a lecke szövegében is említésre került, a gaokao sok esetben nem ad egyenlő esélyt mindenkinek, részben földrajzi szabályozások miatt, részben pedig a közoktatás egészében jelenlevő egyenetlen forráseloszlás miatt - vagyis ugye ahol több a pénz, ott jobb az oktatás és a diákok jobb esélyekkel indulnak. A vizsgát sok kritika éri, többnyire jogosan, az aránytalanságok és a túl nagy teher miatt. A vizsgaközpontú, rugalmatlan oktatási rendszer szimbólumaként sokan szeretnék ha a gaokao-t eltörölnék. Viszont az is tény, hogy egyelőre senki nem tud jobb megoldást, így a gaokao valószínűleg egy darabig még a helyén marad.

A leckében említett film itt nézhető meg.
Egy angol nyelvű dokumentumfilm a vizsgára készülő diákokról pedig itt.

Kérdéseket, észrevételeket továbbra is szívesen várok!

Ebben a bejegyzésben a harmónia elvéről, és annak a kínai társadalomban betöltött fontos szerepéről szeretnék beszélni.

Ha olvastad a The Geography of Thought című könyvet (magyarul sajnos nem elérhető), akkor valószínűleg ismerős már ez az elképzelés. Ha még nem olvastad, akkor nagyon ajánlom mert remek segítség a kulturális különbségek megértéséhez. Mindenesetre az alábbiakban megkísérelem röviden összefoglalni a számunkra releváns részeket.

Nisbett elmélete szerint míg a kereskedelmen alapuló ókori görög társadalom az egyéniség, az individualizmus fejlődését segítette elő, addig a földművelésből élő kínai társadalomban a harmónia volt a legnagyobb érték, mivel a szántóföldi munkához együttműködés szükséges. Mivel a hatékony csapatmunka létkérdés volt számukra, ezért a társadalom legfontosabb eleme nem az egyén, hanem a csoport volt, valamint a csoport tagjai közötti viszonyok. Ez a rendszer merőben különbözik a régi görögök társadalmától, ahol a kereskedelem, a kézművesség (és talán a kalózkodás is) az önálló egyéni gondolkodást, a függetlenséget és a versenyszellemet erősítették. Ebben a környezetben fejlődött ki az objektív, tudományos gondolkodás és a logika rendszere is.

A fent vázolt két, nagyban különböző rendszer kétfajta világnézetet hozott létre. Egy adott kultúrára jellemző világnézet mélyen beleivódik a társadalomba, benne felnőve az adott értékrendszer természetesnek, megkérdőjelezhetetlennek és univerzálisnak tűnik. Amikor azonban alkalmunk van találkozni más világnézetű emberekkel, gyakran cask akkor döbbenünk rá hogy egyáltalán lehetséges másfajta megközelítés. Sajnos a legtöbb ilyen találkozás azzal végződik, hogy minden résztvevő úgy gondolja, hogy a másik furán, értehetetetlenül vagy egyenesen bántóan viselkedett. Egy a miénktől gyökeresen eltérő gondolkodásmód megértése és elfogadása sok türelmet, megértést és időnként kifejezett erőfeszítést igényel.

A harmónia, mint ideál már az ősi Kínában megjelent. Konfuciusz ideális társadalmának legfőbb ismertetőjegye a harmónia, ahol a hierarchikus rendszer, a szabályok és rítusok mind ennek a tökéletes állapotnak a fenntartását szolgálják. A társadalom egyetlen rétege sem kivétel, kezdve a családtól, ahol  a belső hierarchia szabályai érvényesek, egészen a császárig, akinek kormányzási képességeit a birodalomban uralkodó harmónia alapján ítélik meg. Konfuciusz elképzelése óta ugyan eltelt néhány ezer év, és a kulturális forradalom alatt kifejezett kampány folyt eszméinek lejáratására, mindezek ellenére a konfuciánus erkölcs és értékrend él és virul, és a mai napig jelentősen meghatározza a kínai társadalmat. Csak egy modern példát említek: 2005-ben Hu Jintao, az akkori pártfőtitkár a “Harmonikus Társadalom” jelszót tűzte ki a kormányzás irányaként.

 

A nyugati gondolkodásmód számára szinte elképzelhetetlen, hogy a harmónia megőrzésének érdekében akár az őszinteség is feláldozható. Különösen igaz ez Amerikában, de a nyugati típusú gondolkodásban általában fontos szerepet kap az igazságosság és az egyenesség, a magánélet és a munka világa pedig erősen elkülönül. A kínai munkahelyen és a társadalom egyéb területein azonban a személyes és az üzleti kapcsolatok szétválaszthatatlanul összefonódnak. (A kapcsolatokról egy másik posztban írok majd,mert az a téma bőven megérdemel egy külön írást). Ebben a világban az arc és a harmónia fenntartásának igénye olyan erős, hogy könnyedén felülír egyéb prioritásokat.

A legtöbb nyugati munkahelyen kollégák vagy főnökök rutinszerűen tesznek javaslatokat egy terv változtatására, vagy mutatnak rá hiányosságokra. Amennyiben az igazságosság elve nem sérül, az ilyen megjegyzések nem veszélyeztetik a személyes kapcsolatokat. Mindenki számára elfogadott, hogy a legfontosabb a hatékony munkavégzés. Ezzel szemben a kínai munkahelyen senki sem fog nyíltan kritizálni (ha mégis, akkor az illető modortalannak lesz elkönyvelve). Bármiféle negatív üzenet mindig számos dícséretbe csomagolva, és többnyire privát beszélgetés keretein belül hangzik el. Ez a fajta érzékenység gyakran a munkaminőség rovására megy, mivel a személyes kapcsolatok ápolása nagyobb prioritást élvez mint a hatékonyság.

Szóval ha kínaiak között dolgozol, valószínűleg udvariasak lesznek, de ettől még fontos hogy megtanulj olvasnni a sorok között. Ha a legújabb ötleted fogadtatása az, hogy “Remek gondolat! Dolgozd ki a részleteket és megbeszéljük!”, az nem biztos hogy egyértelmű dícséret, hanem lehet, hogy finom utalás arra, hogy az elképzelés még nem kiforrott, több munkát igényel. Ha a prezentációd bizonyos részeit illetik őszinte dícsérettel, akkor érdemes ránézni a figyelmen kívül hagyott területekre, mert lehet hogy valami probléma van velük. Valószínűleg senki nem fogja neked nyíltan megmondani, mennyire értékelik a munkádat, meg kell tanulnod a jelekből olvasni.

Mivel a konfrontáció minden áron kerülendő, ezért bizonyos dolgok sosem kerülnek kimondásra. Ennek eredményeképpen a kínaiak különösen odafigyelnek arra, hogy mi az, ami nem hangzik el. Az őszinteséget és nyitottságot kultiváló nyugatiak gyakran feltételezik, hogy amiről senki nem beszél, az nincs is. Ez a különbség komoly félreértésekhez vezethet. És bár hajlamosak vagyunk a konfrontáció-kerülő, indirekt kommunikációt megbélyegezni mint nem őszinte, vagy “sunyi”, fontos látni és megérteni a viselkedés mögött az értékrendbeli különbséget.